Nem, ez így, ebben a formában nem igaz - remélem, jól emlékszem, hogy ezt az a bizonyos Illetékes Elvtárs mondta, akinek minden válasza ezzel kezdődött, bármilyen leleplező kijelentéssel szembesült. Szó sincs róla, hogy minden munkáltató, minden esetben, kategorikusan és feltétlenül elutasítja a távmunka lehetőségét. Van azonban valami izé, általánosan érzékelhető elutasításféle, ami miatt elterjedt vélekedés, hogy a munkáltatók nem szívesen dolgoztatnak távmunkában.
Vajh mik ennek az "izének" az elemei?
1. Még mindig nincs áttörés a távmunkás foglalkoztatásban.
Nagyfelelősségű állami vezetésünk Illetékes Része (hehe) az elmúlt években több ízben is kiírt és megvalósított nagyszabású távmunka-pályázatainak ellenére a magyarországi távmunkások aránya 2-4% (a Magyar Távmunka Szövetség adata). Lehetne példálózni mindenféle nyugati jóléti államokkal, hogy Hollandiában milyen rengetegen dolgoznak távmunkában, nem beszélve az USA-ról, ahol már minden második titkárnő Indiából küldi a faxokat és rendeli meg főnökének az ebédet. Igen, igen, ezek számunkra beláthatatlanul gazdag vidékek, szegény kis országunk hogyan is tudná követni őket? A vicces a dologban az, hogy a távmunkás nem drága, még akkor sem, ha a munkáltató fedezi a táv-iroda kialakításának költségeit (egyébként a pályázati pénzek éppen erre szolgálnak), esetleg karban is tartja azt (hiszen ezt akkor is meg kell csinálni, ha az irodában van az a gép). Azt pedig a munkáltatók sem hiszik igazán, hogy a távmunkást agyon kellene fizetni. Sőt, mi több...
2. A távmunka-hirdetések nagy része megalázó.
Ha egyáltalán van olyan hirdetés egy-egy internetes állásközvetítő portálon, amely a "távmunka" kategória alá sorolható - tessék kipróbálni, ha a portál kezel is ilyen csoportot, a kategória általában kong -, az többnyire vagy nem távmunka ("Feltétel: budapesti vagy környéki lakhely"), vagy nem rendes munka. Már elnézést.
A hirdetések hangnemében, a kínált munka jellegében és a fizetési feltételekben is megmutatkozik, mennyire tekintik a távmunkát ajánlók értékes szaktudással rendelkező munkaerőnek a potenciális távmunkást. Hát nem nagyon. Szívesen idéznék példákat, de tartok tőle, hogy ha valamelyikük idetéved, még a végén beperelnek hitelrontásért, rágalmazásért, rosszhiszemű kitudjamiért. Azért mégis: pár napja olvastam egy hirdetést, amely stílusa alapján talán a középiskolás korosztályra volt pozicionálva. Cikkírókat kerestek benne. Az ajánlott havi fizetség - a megadott írásmennyiség alapján vagy teljes munkaidőt igényel, vagy béka alatti színvonalat - a minimálbér felénél is kevesebb. Bruttó. Most nem időznék hosszabban a keress pénzt internetezéssel típusú ajánlatoknál - no EZ a "nem rendes munka" iskolapéldája -, sem a keress pénzt otthonról bejáratott internetes értékesítési rendszerünkkel MLM-alapú, -passzívjövedelem-egykattintásnyiravan szédületénél (Wesselényi Andrea egyébként kitiltja az MLM-hirdetéseket a Távmunkainfóról), ezek úgyis nap mint nap a szemünk elé kerülnek.
Az értelmes, azaz komolyan vehető távmunka-hirdetések - mert ilyenek is vannak, hogyne! csak éppen kevesen - külön témát szolgáltatnak, megérnek egy teljes bejegyzést.
3. A távmunka olykor kvázi-jutalomként jelenik meg.
A lassan nálunk is szaporodó, haladó szellemű vállalatok, akik foglalkoznak a HR-PR-rel (vagyis azzal, hogy alkalmazottaik előtt is jó hírnévre tegyenek szert, mint rendes és kedves munkáltatók), kezdik már bizonyos esetekben felajánlani a távoli munkavégzés lehetőségét. Viszont még mindig ritka, hogy egy pozícióra eleve távmunkást vegyenek fel. Általában inkább már egy ideje ott dolgozó, bizonyított, megbecsült alkalmazott végezhet - leggyakrabban átmenetileg - távmunkát. Ez a gyakorlat csupán egy lépéssel jár előbbre, mint a magasan kvalifikált vezető informális, vagyis nem nevesített, átmeneti távmunkavégzése. Nagy előnye viszont, hogy maga a lehetőség is oldja a merev munkaidő-kereteket, ami nem megvetendő támogatás a kisgyermekes munkatársaknak.
Munkáltalói oldalon tehát a távmunka nem nevezhető egyöntetűen lelkesen támogatott megoldásnak. Holott vannak tipikusan távmunkában végezhető tevékenységek, és a vállalatoknál az outsourcing (kiszervezés) jelensége egyébként általános. Számos esetben pedig az alkalmazott valójában távmunkában dolgozik (otthonról vagy legalábbis nem irodában), csak nem így nevezik. A párom például, ha kedve tartja, és/vagy erre van szükség, minden további nélkül dolgozhat itthon, és elég gyakran él is ezzel a lehetőséggel.
Van néhány tippem, hogy mi az oka ennek a nem egyértelműen pozitív viszonyulásnak. Az alapok valószínűleg a magyar munkakultúrában keresendők. Apám mesélte egyszer, hogy az első munkahelyén - ötvenes évek, teljes foglalkoztatás - a kollégák felváltva pingpongoztak munkaidő alatt. Határozottan túlterheltnek hangzik... Azt gondolom, innen eredhet az a még ma is kísértő vezetői aggodalom, hogy ha a beosztott nincs szem előtt, akkor lazsál. Egy másik körülmény, ami ebből az időből származhat: ha a beosztott nincs szem előtt, nem tudja, mi a dolga, nem tudja szervezni a munkáját, és lekési a határidőt. Nyilván, mert eleve lazsál is. Ez már önmagában is szép gubanc a távmunkás előtt, aztán a rendszerváltás utáni bizalmatlan kor is hozzátette a többit: ha a munkatárs nincs szem előtt, akkor nem biztosított a lojalitása, neadjisten megkísérti a konkurencia, ő meg majd jól hátbaszúrja szegény munkáltatóját.
Ilyen munkáltatói beidegződések között - a bizalmatlanság egyébként is zsigeri ügy, adaptációs mechanizmus, a túlélést szolgáló "ösztönünk" - igazán nem csoda, ha a távmunka csak nem akar elterjedni. Valahogy meg kellene fordítani a dolgot. Akinek van ötlete, jelentkezzen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése