Sokk 2 - a munkáltató nem akar távmunkást

Nem, ez így, ebben a formában nem igaz - remélem, jól emlékszem, hogy ezt az a bizonyos Illetékes Elvtárs mondta, akinek minden válasza ezzel kezdődött, bármilyen leleplező kijelentéssel szembesült. Szó sincs róla, hogy minden munkáltató, minden esetben, kategorikusan és feltétlenül elutasítja a távmunka lehetőségét. Van azonban valami izé, általánosan érzékelhető elutasításféle, ami miatt elterjedt vélekedés, hogy a munkáltatók nem szívesen dolgoztatnak távmunkában.

Vajh mik ennek az "izének" az elemei?


1. Még mindig nincs áttörés a távmunkás foglalkoztatásban.

Nagyfelelősségű állami vezetésünk Illetékes Része (hehe) az elmúlt években több ízben is kiírt és megvalósított nagyszabású távmunka-pályázatainak ellenére a magyarországi távmunkások aránya 2-4% (a Magyar Távmunka Szövetség adata). Lehetne példálózni mindenféle nyugati jóléti államokkal, hogy Hollandiában milyen rengetegen dolgoznak távmunkában, nem beszélve az USA-ról, ahol már minden második titkárnő Indiából küldi a faxokat és rendeli meg főnökének az ebédet. Igen, igen, ezek számunkra beláthatatlanul gazdag vidékek, szegény kis országunk hogyan is tudná követni őket? A vicces a dologban az, hogy a távmunkás nem drága, még akkor sem, ha a munkáltató fedezi a táv-iroda kialakításának költségeit (egyébként a pályázati pénzek éppen erre szolgálnak), esetleg karban is tartja azt (hiszen ezt akkor is meg kell csinálni, ha az irodában van az a gép). Azt pedig a munkáltatók sem hiszik igazán, hogy a távmunkást agyon kellene fizetni. Sőt, mi több...


2. A távmunka-hirdetések nagy része megalázó.

Ha egyáltalán van olyan hirdetés egy-egy internetes állásközvetítő portálon, amely a "távmunka" kategória alá sorolható - tessék kipróbálni, ha a portál kezel is ilyen csoportot, a kategória általában kong -, az többnyire vagy nem távmunka ("Feltétel: budapesti vagy környéki lakhely"), vagy nem rendes munka. Már elnézést.
A hirdetések hangnemében, a kínált munka jellegében és a fizetési feltételekben is megmutatkozik, mennyire tekintik a távmunkát ajánlók értékes szaktudással rendelkező munkaerőnek a potenciális távmunkást. Hát nem nagyon. Szívesen idéznék példákat, de tartok tőle, hogy ha valamelyikük idetéved, még a végén beperelnek hitelrontásért, rágalmazásért, rosszhiszemű kitudjamiért. Azért mégis: pár napja olvastam egy hirdetést, amely stílusa alapján talán a középiskolás korosztályra volt pozicionálva. Cikkírókat kerestek benne. Az ajánlott havi fizetség - a megadott írásmennyiség alapján vagy teljes munkaidőt igényel, vagy béka alatti színvonalat - a minimálbér felénél is kevesebb. Bruttó. Most nem időznék hosszabban a keress pénzt internetezéssel típusú ajánlatoknál - no EZ a "nem rendes munka" iskolapéldája -, sem a keress pénzt otthonról bejáratott internetes értékesítési rendszerünkkel MLM-alapú, -passzívjövedelem-egykattintásnyiravan szédületénél (Wesselényi Andrea egyébként kitiltja az MLM-hirdetéseket a Távmunkainfóról), ezek úgyis nap mint nap a szemünk elé kerülnek.
Az értelmes, azaz komolyan vehető távmunka-hirdetések - mert ilyenek is vannak, hogyne! csak éppen kevesen - külön témát szolgáltatnak, megérnek egy teljes bejegyzést.


3. A távmunka olykor kvázi-jutalomként jelenik meg.

A lassan nálunk is szaporodó, haladó szellemű vállalatok, akik foglalkoznak a HR-PR-rel (vagyis azzal, hogy alkalmazottaik előtt is jó hírnévre tegyenek szert, mint rendes és kedves munkáltatók), kezdik már bizonyos esetekben felajánlani a távoli munkavégzés lehetőségét. Viszont még mindig ritka, hogy egy pozícióra eleve távmunkást vegyenek fel. Általában inkább már egy ideje ott dolgozó, bizonyított, megbecsült alkalmazott végezhet - leggyakrabban átmenetileg - távmunkát. Ez a gyakorlat csupán egy lépéssel jár előbbre, mint a magasan kvalifikált vezető informális, vagyis nem nevesített, átmeneti távmunkavégzése. Nagy előnye viszont, hogy maga a lehetőség is oldja a merev munkaidő-kereteket, ami nem megvetendő támogatás a kisgyermekes munkatársaknak.

Munkáltalói oldalon tehát a távmunka nem nevezhető egyöntetűen lelkesen támogatott megoldásnak. Holott vannak tipikusan távmunkában végezhető tevékenységek, és a vállalatoknál az outsourcing (kiszervezés) jelensége egyébként általános. Számos esetben pedig az alkalmazott valójában távmunkában dolgozik (otthonról vagy legalábbis nem irodában), csak nem így nevezik. A párom például, ha kedve tartja, és/vagy erre van szükség, minden további nélkül dolgozhat itthon, és elég gyakran él is ezzel a lehetőséggel.

Van néhány tippem, hogy mi az oka ennek a nem egyértelműen pozitív viszonyulásnak. Az alapok valószínűleg a magyar munkakultúrában keresendők. Apám mesélte egyszer, hogy az első munkahelyén - ötvenes évek, teljes foglalkoztatás - a kollégák felváltva pingpongoztak munkaidő alatt. Határozottan túlterheltnek hangzik... Azt gondolom, innen eredhet az a még ma is kísértő vezetői aggodalom, hogy ha a beosztott nincs szem előtt, akkor lazsál. Egy másik körülmény, ami ebből az időből származhat: ha a beosztott nincs szem előtt, nem tudja, mi a dolga, nem tudja szervezni a munkáját, és lekési a határidőt. Nyilván, mert eleve lazsál is. Ez már önmagában is szép gubanc a távmunkás előtt, aztán a rendszerváltás utáni bizalmatlan kor is hozzátette a többit: ha a munkatárs nincs szem előtt, akkor nem biztosított a lojalitása, neadjisten megkísérti a konkurencia, ő meg majd jól hátbaszúrja szegény munkáltatóját.

Ilyen munkáltatói beidegződések között - a bizalmatlanság egyébként is zsigeri ügy, adaptációs mechanizmus, a túlélést szolgáló "ösztönünk" - igazán nem csoda, ha a távmunka csak nem akar elterjedni. Valahogy meg kellene fordítani a dolgot. Akinek van ötlete, jelentkezzen.

Leszámolás a hiedelmekkel - sokk 1.

Most mindjárt roppant irritáló módon felfedezem a spanyolviaszt, ráadásul nem is egyszer; aki elolvassa a következőket, és a bejegyzés végéig nem kap szívrohamot a döbbenettől, az pirospontot kap. Vagy aranycsillagot. Mert túllépett távmunka-elképzelés tekintetében az általános hiedelmek szintjén.


1. Csak azt lehet csinálni távmunkában, amihez közelről is értek.

Bizony. A távmunka nem szakma. Ha valaki ír nekem, hogy "internetes munkát keresek", visszakérdezek: és mit akarsz csinálni? Ahogy senki nem találja ki helyettem, milyen területen keressek állást, azt sem fogja megmondani senki, milyen távmunkát kapok (sőt, így leginkább semmilyet). Mi több, hiába találom ki, mit szeretnék otthonról dolgozni, ha nincs hozzá képzettségem, tapasztalatom, gyakorlatom, otthonról sem fogok jobban érteni hozzá. Képzeljük el, hogy gondolok egyet, és holnaptól cipész leszek, mert azt lehet itthonról is csinálni. Fogok munkát kapni? Nem valószínű. Ha mégis beszédeleg hozzám egy megrendelő, fogok tudni új cipőt csinálni neki? Meg tudom talpalni neki a régit? Ugye hogy nem. Vajon miért gondoljuk, hogy az internettel kapcsolatos szakmák mások?


2. Távmunkában is dolgozni kell.

Húha. Ráadásul idő is kell hozzá. Nőknek különösen kellemes képzet, hogy otthon üldögélek egy párnán, pakolással az arcomon, lakkozom a lábkörmömet, miközben "távmunkát végzek". A másik verzió: kacagva keresem halálra magamat, miközben édes kisdedeim boldogan ugranak az ölembe, míg a számítógépen pötyögök. Fő az ebéd, a lakás ragyog, a ruhák kiteregetve. Most komolyan... attól, hogy otthon dolgozom, miért is nyúlna dupla hosszúságúra a nap? Édes kisdedeim miért is ne rángatnának munka közben percenként háromszor, amikor _mindig_ ezt csinálják? Attól, hogy otthon vagyok, még ugyanúgy el kell végezni mindent. A munkát is. Csak másik székben ülök.


3. Ha otthonról dolgozom, egyedül vagyok.

Igen, egyedül. Sokáig. Nem egy nap, két nap, hanem minden egyes munkanapon (vagy amikor dolgozni akarok), a teljes munkaidőben. Vagy legalábbis a nagy részében. Amikor boldogság, hogy végre nem hablatyol mindenki a fülembe, nem vonnak el pillanatonként a dolgodtól, akkor nehéz elhinni, hogy ez probléma lehet. Pedig az. Nincs ebédszünet a haverokkal, nincs pletykaparti az étkezőben kávészünet címén, ritkák a mítingek is. A munka jellegétől függően van, hogy hetekig nem látok mást, csak a velem élőket (már amikor). Nemigen mozdulok ki - mert ha sétálgatok, mikor dolgozom? -, nemigen van miért tisztességesen felöltöznöm (bár van, aki szerint itthon, egyedül is kellene), ha a párom hazajön, nem nagyon tudok neki napi hírekkel szolgálni.
A másik oldala az ügynek, hogy muszáj úgymond önállóan dolgozni. Dönteni is kell. Nem tudok átszólni Gizikéhez, hogy vajon hol vannak a kilencvennyolcas adatok, és nem tudom megkérdezni Robit, hogy miért fagyott le a gép. Sok szempontból és sok esetben magamra vagyok utalva.


4. Csakugyan nem áll a vállam fölött senki, hogy igyekezzek már.

Micsoda öröm, végre nincs basáskodó főnök, aki rajtam veri le az aktuális frusztrációit. Nem kell senki fölösleges ostobaságaival foglalkoznom, nincs napi beszámolói rituálé, sem előírt ügymenet és tiszteletkörök mindenre. Nem zaklat állandóan, hogy haladok-e és mikor leszek kész. Nem bizony. De ha itt a határidő, nem is érdekel senkit, hogyan és mikor csináltam meg a dolgomat. Legyen kész, passz. Beteg voltam? Árvíz volt? Alienek landoltak az erkélyen? Magánügy. Attól még nekem be kell osztanom úgy a dolgokat, hogy minden időre összejöjjön.


5. Távmunkában is van kinek megfelelni.

A saját főnököm vagyok, nekem nem parancsol senki! Ó, dehogynem. Ha alkalmaznak valahol, máris van főnököm. Ha vállalkozó vagyok, ügyfelem van. Az ügyfél pedig az, aki fizet. Innentől pedig majdnem mindegy. Ha nem jól teszem a dolgomat - nem értek hozzá, kések, felelőtlenül vagy hanyagul dolgozom -, az ügyfél is ki tud hajítani. Minden piacon van más árus. Majd veszi attól. Nekem pedig az otthoni munkával együtt felkopik az állam. Viszont akkor lesz időm lábkörmöt lakkozni és gyereket terelni. Ki vagyok segítve.


Ki van még talpon? Ennyien? Akkor érdemes lesz holnap folytatni. Ezúttal a munkáltatói hiedelmek kerülnek gombostűre.

Nyitány: ahogy én látom a távmunkát

A mai szép (szeles, szürke, influenzás) vasárnap estén ezennel útjára indítom első blogbejegyzésemet. A téma magától értetődő módon a távmunka. A mai nagymagyar rögvalóság nemigen kedvez ennek a foglalkoztatási formának. Részben mivel annyian akarják, részben pedig mivel annyian nem akarják. Természetesen most is - mikor nem? - a munkáltató és a munkavállaló közti érdekellentét lappang a dolog bokrának megette. Valójában azonban ez az érdekellentét mondvacsinált: ugyanis mindkét félnek érdeke a távmunka-forma bevezetése. A munkáltatónak azért, mert költséghatékony, nevezzük nevén: olcsó. A munkavállalónak azért, mert kényelmes. Viszont: mindkét fél igen gyakran tájékozatlan és előítéletes, illetve, a megszokott séma szerint, örömmel mutogatnak egymásra. A munkáltató a munkavállaló ellenőrizhetetlenségére, megbízhatatlanságára, a szabályozatlan jogi háttérre és a költségekre (!) hivatkozik, a munkavállaló viszont panaszkodik, hogy a munkáltatók rugalmatlanok, teljesíthetetlen követelésekkel állnak elő, és kizsákmányolják a szegény embert.

Tény és való, hogy nem minden munkakör alkalmas a távmunkásításra, és nem minden embernek megfelelő - ez mind a beosztottakra, mind a vezetőkre igaz. Emellett a távmunka nem szociális cirfandli, amit nyújtani kell a szegény embernek, ha nem tud elszabadulni otthonról, vagy nem talál "rendes" munkát magának. A távmunka pont olyan, mint a részmunkaidő (csak persze teljesen más): egy munkarend-forma, ami bizonyos esetekben megfelelő, sőt jobb, mint a napi nyolc (tíz, tizenkettő, tizenöt) órás irodai robot. A Magyar Távmunka Szövetség elnöke szerint a magyar kormányzati körök itt hibáznak: hogy a távmunka támogatását a szociális segélyezés kategóriájában kezelik. Azaz: első körben hibás a célcsoport. Nem attól lesz több távmunkás, ha távmunkaházat alapítunk, ha gépeket adunk a szegényeknek (sarkítok). Viszont az nem ártana, ha a munkáltató elhinné, hogy neki jó a távmunkás. Nem azért, mert támogatást kap utána - mint tudjuk, ilyen is van -, hanem mert arra van szüksége. A munkavállaló pedig tudomásul venné, hogy távmunkában is ugyanúgy dolgozni kell, mint egyébként, csak másképp kell szervezni. Továbbá mindkét fél megtanulná felmérni, hogy milyen területen és kicsoda alkalmas távmunkavégzésre.

Kettéosztottam ezt a bejegyzést, mert egyben kezelhetetlenül hosszú lenne. A következőben sokkoló dolgok következnek reménybeli távmunkások számára.